Ugrás a fő tartalomra

Boldogságbiznisz: néhány szó a motivációs idézetekről

Kezdetben vala a Hamvas Bélázás, azután a Márai Sándorozás, később a Paulo Coelhozás, végül a Müller és Popper Péterezés, illetve a Csernus dokizás, sőt: a Ranschburg tanár urazás és a Vekerdy Tamásozás. Újabban a legvirulensebb vonulat - legalábbis az én üzenőfalamon - a névtelen szerzőjű, velős minimalista életbölcsességeké. Hogy azt mondja: ne akard a szomszédod zöldebb gyepét, a sok felhalmozott tárgyat, és legfőképpen ne hajszold mindenáron a pénzt. Mert a boldogság nem ezekben van. Oké.


Azért írok a minden reggeli kávézásomba belefolyó mottókról, mert egyszerre idegesítenek és segítenek fókuszálni a céljaimra. Van bennük valami közös és valami nagyon demokratikus - még akkor is, ha a fenti felsorolás némelyik tagja "nem említhető egy lapon" a többiekkel. Mert a Facebook egyetlen alapon válogat: lájk-alapon, ennek az összes előnyével és hátulütőjével együtt.


A hangulatomtól függően röhögök, bólintok, csóválom a fejem, szomorodom el vagy lelkesedem fel ezeknek a zanzáknak a hatására, és ciki, nem ciki, van gyűjteményem is belőlük. 


Van ez az anyaság-bűntudatot meglovagoló-"elégjó szülős", most már magyarra is gyakran lefordított mottó-tenger is, na, abban is szoktam úszkálni. 


Meg a "semmiképpen ne legyél ideges"-mantrák, nyehehe.



Egyszóval: legyél laza, ne legyen otthon kupleráj, figyelj az emberi kapcsolataidra és ne legyél túlterhelt.


Tudom, hogy általános élet-recept nincs, és azt is, hogy talán klasszikusokat kellene olvasni, de őszintén szólva, ma, 2018-ban a reggeli kávé mellé szerintem mégis ezek az ütős mondatok valók. Sokkal inkább, mint mondjuk, a politika vagy a bulvár.


Nektek mi a véleményetek a motivációs idézetekről, és ha van, melyik a kedvencetek?


(És szóljatok, ha lefordítsam valamelyiket, mert most az angol nyelvűekből válogattam.)




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má