Házkeresés és -vétel: az úgy volt, hogy... II. rész

Az egyiket elvitték, a másikra lecsaptunk. Folytatás.

A Másik

A miénk.

Lassan egy éve, hogy csalódottan értünk haza életünk első háznéző túrájáról: elvitték a kiszemelt csodát (sőt, azt is sejtettük, hogy nem igazán értő kezekbe került).

Másnap, a szülinapomon, huszonnégy órán át esett az eső. Az abszolút lúzerhangulatom tovább fokozta, hogy ki kellett pakolni a rohadt cuccokat a rohadt kocsiból, de, nem túlzok, olyan idő volt, hogy ez szinte lehetetlenül veszélyes volt.

Mégsem kipakolás közben csúsztam el, hanem a fürdőkádból kiszállva. 

Nem írom le részletesen, milyen forgatókönyvek peregtek le bennem (én itt, meztelenül, mondjuk, könyökzúzódással és kificamodott térddel, a telefonom húsz méterre, a szomszédban vésővel dolgozó munkások nem hallanák meg, ha segítséget kérnék, de így hogyan és minek is kérnék, mekkora égés lenne stb.).

Végül kikászálódtam az előszobán át, felöltöztem, megúsztam a dolgot, de emlékszem az érzésre: oké, akkor innen csak előre és felfelé lehet menni, ennél már nincs lejjebb. Emlékszem az elszántságra. Csak tudnám, hogy miért kell ehhez előbb pofára esni. 

Innentől kezdve kb. egy hónapon át néztem az ingatlanhirdetéseket minden nap x alkalommal. Néha éreztem, hogy nem megy, mégis, annál jobban túltolom, rágörcsölök. Ugyanis, valljuk be, mi azért nem engedhettük meg magunknak igazán, hogy legyen egy plusz tulajdonunk.* Tehát nagyon (NAGYON) alacsony árkategóriában nézhettem csak hirdetéseket, a többi egyedül szívfájdításra lett volna jó. (Azért néha, fegyelmezetlenül azt is csináltam ám. :-) )

Mutatok néhányat az akkor elmentésre érdemesnek ítélt képek közül. Ezek a házak, amikor utólag megmutattam őket, anyukámat például teljesen elrettentették, pedig én ma is mindegyikben látok lehetőséget. Egyikhez sem mentünk el végül (és vicces módon még ezek között is akad, amelyik bőven a büdzsénk felett volt), de remélem, klassz új gazdáik vannak. 

És akkor, egy hónapnyi keresés után meglett Ő.

A Jófogás ingatlanhirdetései között találtam, éppen akkor, amikor a "legfrissebb" szempont szerint rendeztem a találatokat. Rafináltan nem adtak meg árat (!), de telefonon mondtak rá egyet, ami esetünkben az abszolút plafon + kb. 1 millió forint volt.

Pénteken felhívtam a tulajdonost, vasárnap elmentünk megnézni, megállapodtunk az árban (nagyjából azt a pluszmilliót sikerült lealkudni), egy hétre rá pedig lefoglalóztuk a házat. Ettől a naptól kezdve használatba is vehettük, ami 

a) nagyon kedves dolog;

b) nagyon jó trükk,

mert mire felmerült a Komoly Kétség (később részletesen írok róla), addigra sikerült megszeretnünk annyira a házat, hogy meg is vettük. Ez ilyen érdekes pszichés jelenség: az idegesítő dolgok ellenére nem akartuk elveszíteni azt a sok élményt, amit adhat. 

A megtekintéskor nem voltam annyira elájulva tőle, mint az Egyiktől, de rengeteg dolog nagyon tetszett benne, és addigra már elültettük a bogarat a saját fülünkbe, hogy nekünk kell egy saját.

Ez volt a vallomásos jellegű bejegyzés; a következő posztban arról írok, hogy végül konkrétan mi alapján és hogyan választottuk ki a házat, szerintem mit csináltunk okosan, mit nem, és tippeket adok arra vonatkozóan, hogy mire érdemes figyelni.

*A blog egyik új rovata éppen erről fog szólni: akkor miért kellett? Hogyan lehet kigazdálkodni?