Ugrás a fő tartalomra

"Először gyűjtesz, aztán apránként elhagyod…” - II. rész

    Folytassuk a balatoni ház legendákban és tanulságokban bővelkedő történetét. A karácsonyi készülődés közben jó hóval borított kert, kályhában ropogó tűz fotóit nézegetni... (A cikk első részét itt találod.) Aktuális: a blog őszi-téli játékdömpingjének utolsó felvonásához érkeztünk el: amint 2500-an leszünk a Facebookon, indul a verseny a külföldi lakberendezési magazinokért! És van még két meglepetésem: az első a jobb oldalsávban látható profilkép, a másik - az titkos. A magazinos játék utánra tartogatom...


4. Autodidakta, a hobbiját magas színvonalon űző lakberendező. István kiváló érzékkel válogatta össze a kővágóörsi házból és a gyűjteményéből az ideillő darabokat. A külső szemlélő számára az is megnyugtató, hogy a konyha modern és világos; a kis, osztott ablakok, a gerendák és a százéves parasztbútorok alkotta miliőben nem árt, ha van valamiféle modern kikacsintás. Ebben a házban a konyha az egyik, a háló és a hozzá kapcsolódó fürdő a másik. Merész és öntörvényű ötlet a hálószoba és a fürdőszoba keleties hangolása – a házigazda pekingi útjainak tükrében azonban nem meglepő, hogy nem hagyományos parasztbútor, mosdótál és levendulacsokor került ide. Főként a téli időszakban mutatkozik meg az enteriőr költőisége.
 

5. Ezermester, aki konyhabútort épített, tetőteret szigetelt, falat erősített, de leginkább embert próbálónak azt az egy hónapnál hosszabb időszakot nevezi, amikor a mészréteg alatt mindenhová felkent zöld olajfestéket hámozta le a ház belső falfelületeiről.
A százötven évesnél is régebbi ház helyiségei között nem volt átjárás; a ház előtt és mögött ősrégi, mára kikopott szőlőtőkék utaltak az épület eredeti funkciójára. A középső traktusban volt a pincelejáró, amelybe éppen befért egy hordó, a jobb szárny alatt pedig maga a pince húzódott meg, amelyhez borzongató történetek kötődnek: a legenda szerint az eredeti tulajdonosoknak hét gyermekük volt, akik közül hat egymás után, sorjában a pincében lelte halálát „mustmérgezés” okán. A hetedik? Nos, a hetedik úgy döntött, eladja a házat.



6. Családapa és főszakács. A házaspár a főváros egyik nyüzsgő, ha nem a legnyüzsgőbb belső kerületéből költözött le néhány évvel ezelőtt, hogy nyugdíjas éveit a Balatonnál töltse. Az egykor hétvégi házként funkcionáló épület mára mind a négy évszakban használható családi bázissá vált; a szülők az év túlnyomó részét itt töltik, felnőtt gyerekeik – szám szerint három – és unokáik – a dolgok jelenlegi állása szerint négy – rendszeresen érkeznek ide pihenni, a fedett teraszon sütkérezni, jó időben gulyást/lecsót főzni; utóbbinál a pontos összetevőknél jóval lényegesebb szempont, hogy szabadtéri és bográcsos legyen. 

Jó együtt lenni az ó és az új, a népi és az urbánus, a naiv és az ultramodern digital art találkozásánál.





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má